A pápa, aki mindvégig EMBER maradt. Önazonos, nem szerette az álarcot, a megjátszott valóságot, a hatalom éreztetését. Önmagát adta, úgy ahogy volt. Vállalta, hogy nem tökéletes, kimondta, hogy bűnös ember, aki a megváltás erejében bízik.
Összekapcsolta személyiségében a nagyot a kicsivel, a központot a perifériákkal, a hatalmat az alázattal. Hangja akart lenni, azoknak, akiknek nem halljuk a hangjukat.
Megtalálta és szolgálta az egyetemes emberit, függetlenül attól, hogy melyik egyház vagy felekezet tagja, egészséges vagy beteg, igazságban járó vagy bűnös. Oda tudott lépni kisgyermekhez, hosszasan tudta hallgatni papok tanúságtételeit, zuhanyzókat építetett és ebédet adott a hajléktalanoknak, magához ölelte a fogyatékkal élőket. Kívánta az olasz pizzát, kiment és megvacsorázott. A frissen gyászoló kisfiút megvígasztalta. Felkereste szegényes otthonában szerényen élő olasz rokonát. Meglepetésszerűen plébániákat látogatott, hétköznapi bibliaórát tartott egy kisebb csoportnak. Telefonon tartotta a kapcsolatot a palesztin plébániákkal. Halála előtti napokban meglátogatta a börtönben levőket. A kórházból kilépve észrevette a sárga virágot és megdicsérte az idős hölgyet, akinek kezében látta. És mindig kérte, hogy imádkozzunk érte, hogy ne felejtsünk el érte imádkozni.
Soha nem protokollból, nem a fénykép kedvéért. Ezt azért, mert ez volt a szívében emberként, papként és pápaként.
A pápasággal való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodnia kell. Kiüresítette önmagát. Egy teljesen hétköznapi emberhez lett hasonlóvá, aki nem a pápai palotában, hanem egy vendégházban akart lakni. Ezért Isten felmagasztalja és most olyan nevet ad neki, aki előtt sokak hajtanak fejet és adnak hálát az Istennek.
KÖSZÖNJÜK! FOLYTATJUK!
